2010. október 18., hétfő

Simi születése

Október 7.-én megszületett a szeptemberre várt kisfiunk, Simon.
Várandosságom elejétől kezdve úgy terveztük -és ez a szándék napról napra erősödött,- hogy békésen szeretnénk fogadni Simit. Nem szerettem volna sem magamat, sem a babámat kitenni az orvosok -saját magukat védő- döntéseinek, a kórház -sokszor a személyzet számára is értelmetlen- protokolljának. Szerettem volna, ha felnőttként kezelnek, hogyha nem mondják meg férfiak, akik soha nem szültek, hogy mikor mit is kell csinálnom, nem hallgatva arra, hogy mit érzek. Nem akartam hallani a szabályokat arról, miért is kell elvenni a babámat és a mellem helyett miért kerüljön inkább inkubátorba. Nem szerettem volna ha ugyanolyan embertelenül bánnak velem és egy tehetetlen BETEGként kezeljenek, mint ahogy a "terhesgondozáson" végig tették, azok akiknek ez volna a hivatásuk, habár én nem fizettem nekik ezért.
Ami a legfontosabb, hogy nem szerettem volna felesleges beavatkozásokat, mint az előző kettőnél kaptam. Nem voltak rossz szülések. Sokan irigyelnének is értük. De amiatt a nyomorult oxitocin miatt annyit szenvedtünk. Én is mert felerősítette a fájásaimat és blokkolta a testem fájdalomcsillapítóját. És Marci is mert nem tudott a saját ütemében jönni, az oxitocin kitolta belőlem a nyakán a köldökzsinorral, tiszta lila volt már akkor, utána még meg is húzták a zsinórt. Azóta is küszködünk a kicsi oxigén hiány miatt.
Azt gondoltam, hogy szeretnék a kislányból (aki átadja az irányítást másnak) nővé érni és a kiszolgálhatott helyzetek helyett egyszerűen inkább hagyom, hogy a természet és a testem -ami olyan jól meg van alkotva -tegye a dolgát a kisbabámmal együtt.
Szóval, a férjemmel együtt szerettünk volna idehaza szülni. És aztán itt maradni a nagyobb testvékkel együtt és örvendezni hogy gyarapodott a családunk.
Papíron túlhordtam Simit, már több mint két héttel. Mindenki aggódott, hívogatott, az őrületbe kergettek.
A nagymamámon kívül csak az én csodálatos bábám hitt bennem. Állandóan ellenőrizte a baba állapotát és nyugtathatott. Jól van a baba, nincs semmi gond, fog jönni ha megérett rá. (ezt melyik kórházban engedték volna?)
Közeledett a nap, már 2 napja jósló fájásaim voltak, mikor kiderült Geréb Ágit letartóztatták, egy bába sem vállal szülés kísérést. Összeomlottam. Az út amit választottam lezárult. Az ajtó becsukódott.
Teljesen tanácstalan voltam. Most mégiscsak az a sok borzasztóság vár ránk amitől szerettem volna menekülni? Ezer gondolat cikázott a fejemben és csak zokogtam. Nem erre készültem, készültünk.
 Mivel születésházba jártam vizsgálatra, nem volt róla semmilyen papírom 5 hete, ellenben 2 héttel túl voltam a kiirt időponton. Ha bemegyek egy kórházba, lehet hogy meg is császároznak. Van olyan orvos akinek ezt beveszi a gyomra? Egy ismerősömet is felhívtam, segítsen.
Egy szülésznő telefonszámát kaptam meg. Reggelre eldöntöttük, nincs más választás, megismerkedünk vele.
Este 7kor találkoztunk, már rendszeresedtek a fájásaim. Hazajöttünk elaltattuk a gyerekeket és elkezdődött.
Beültem egy kád vízbe, gyorsan sűrödtek a fájások. Felkeltettem Pepét, készülődjünk. de mire elkészültünk nagyon elálmosodtam. (alig aludtam előtte éjjel, délben sem tudtam pihenni, most is éjszaka fele eltelt alvás nélkül). Felhívtuk a bábát, most mit csináljunk. Azt mondta, tegyem ahogy érzek, ha álmos vagyok aludjak. Így tettünk. Pepe gyertyákat gyújtott, lefeküdtünk és a fájások között bóbiskoltunk. Az összehúzódás alatt pedig nyomta  a csípőmet két oldalról, ami nagyon sokat segített. Egyszer csak azt éreztem, már nem jó fekve és nem akarok aludni sem. Felálltam és máris két percenként jöttek az összehúzódások. Egymásra néztünk és azt mondtuk. No most menjünk.
Az út borzalmas volt. Nem hogy segítség nem volt, de minden bukkanó, kanyarnál fokozódott a fájdalom. A kórházban már összeértek a fájásaim, alig bírtam a másodikra feljutni. Megvizsgált a szülésznő és kimondta a mondatot, ami elnyelte azt amitől féltem: Tűnőben lévő méhszáj. Hiába voltak a fájások még is attól féltem, hogy azt mondja mint az előző kettőnél, na ebből soká lesz baba.
Egyből mehettem a kádba, nagyon jól esett a meleg víz. Egy kicsit ritkultak a fájások, de éreztem nemsokára indul Simi, bár hinni még mindig nehezen tudtam. Igen megcsináltam, kitágultam teljesen magamtól, nem kellett semmi beavatkozás, semmi oxitocin. Mégsem én vagyok a gátja a babáim születésének, mint ahogy ez elhangzott többször is régebben.
A kitolás hosszú volt nekem. A burok a fején volt még, csak akkor repedt meg amikor a feje kijött. Térdeltem, így mindig nézegettem, hogy áll a feje. Olyan jó érzés volt amikor megfoghattam a hajas fejecskéjét.
Aztán amikor kibújt a víz alatt előre csúsztatták és én vettem ki a vízből az ölembe. Sokkal jobban magamnál voltam, mint eddig és egyből tudtam nagyon örülni.
Aztán hagytak minket hármasban vagy másfél órát. Csak utána vágták el a köldökzsinórt. Olyan szuperül volt jelen a szülésznő, köszönet érte neki, hogy tudta szó nélkül, hogy mire van szükségem. Természetesnek vette a történéseket, nem kapkodott, hanem OTT volt. Köszönöm.
Utána amint lehetett hazajöttünk, így a tesók láthatták már 5 órásan

3 megjegyzés:

  1. Orsi, annyira szépen leírtál mindent, úgy sajnálom azokat, akik ezt nem így élik meg/át!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszett ahogy összefoglaltad a blogodon azt, hogy miért választottátok az otthonszülést. Minden benne van ami benne kell hogy legyen.
    A saját gondolataimat olvastam

    Simi születése nagyon szép, megindító lehetett

    VálaszTörlés
  3. Mindig meghatnak a születések....:) jó volt olvasni!

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...